Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához (1989)
Művei
1913. február 8-án született Szegeden. Menhelyi gyerekként 1916-ban Makóra került, ott járt iskolába. Rövid ideig Makón, majd Budapesten volt szobafestő.
1929-től vett részt a munkásmozgalomban. 1930-tól a kommunista befolyás alatt álló Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) festőszakosztályának tagja, a szakszervezet baloldali ellenzékének tagja. 1931-ben vették fel a KMP-be. 1935-ben az építőmunkások sztrájkjának egyik szervezője, a kommunisták féllegális szervezetének, az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék tagja. Rajkkal és Brutyóval itt ismerkedett meg. 1938-ban tagja lett a MÉMOSZ Központi Vezetőségének (elnöke Somogyi ). 1940-ben ismerkedett meg Kállai Gyulával. 1945-ig hétszer internálták, zárták fegyházba.1944 szeptember ében az akkor újjászervezett kommunista párt Központi Bizottságának tagja lett. 1944. október 15-én részt vett azon a titkos találkozón, ahol az ellenállási csoportok a munkásság felfegyverzéséről tárgyaltak. Különböző sejteket kapcsolt a kommunista párt Katonai Bizottságához. 1944 december második felében a földalatti Központi Bizottság megbízásából felvette a kapcsolatot a front túloldalán szervezkedő, Moszkvából hazatért emigránsokból álló Központi Vezetőséggel.
1945. január 18-án az MKP KV Aprót és Kossát bízta meg, hogy tárgyaljanak az SZDP küldötteivel a Szakszervezeti Tanács megalakításának előkészítéséről. Kossa utóbb a Szakszervezeti Tanács főtitkára, Apró 1945. január 22-től a KV Szakszervezeti Osztály vezetője lett. 1945. február 22-től a KV Tömegszervezetek és Tömegmunka Osztály vezette. 1945. április 13-án megbízták a KV Szakszervezeti Osztály utódjaként létrehozott KV Szakszervezeti Bizottság apparátusának vezetésével. 1945 májusában nem került be az ekkor létrehozott PB-be, de az 1946 májusi KV ülésen a Politikai Bizottság póttagja lett. Az MKP III. kongresszusán (1946 októberében) a Politikai Bizottság és a KV Szervező Bizottság tagja lett. A pártegyesítés előtt, 1948. március 10-én közös PB-t és Szervező Bizottságot hoztak létre. Apró ez utóbbi tagja lett. Ezek a pártfúzióig (1948. június ) működtek.
1948. augusztus 7 -én kikerült a pártapparátusból és a SZOT főtitkára lett. 1950. június 29 -én e minőségében terjesztette a PB elé a szakszervezetek helyzetéről szóló jelentést. Rákosi és Gerő szigorúan megbírálta 'szindikalizmusáért' (a határozatot 1950. július 24-én hozták nyilvánosságra). A SZOT 1950. július 9-ei ülésén nyilvánosan is elfogadta a kritikát, de végső soron ezért kellett távoznia. Utódja, Kristóf 1952 elején azt a feladatot kapta Rákositól, hogy hajtsa végre a PB határozatát.
1952. január 17 -ig maradt a SZOT élén, de már január 5-én megválasztották építőanyag-ipari miniszternek. A KV 1953 június i ülésén kikerült a vezető testületekből. 1953. július 4-én az építésügyi miniszter első helyettesévé fokozták le.
A mellőztetés nem tartott sokáig. A KV 1953. októberi ülésén visszakerült a Politikai Bizottságba, és 1953. november 18-án kinevezték a Minisztertanács elnökhelyettesévé.
"A Nagy Imre-féle kormányprogramot támogattam." Ő vezette a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával megbízott bizottságot 1954 végétől. 1956. június 16-án a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke lett. Beszédet mondott Rajk temetésén, 1956. október 6 -án.
Az 1956. október 23/24 -i éjszakai KV-ülésen létrehozott Katonai Bizottság vezetője lett. 1956. október 26 -án mint a Minisztertanács elnökhelyettese építésügyi miniszter is lett. Október 23-án a Katonai Bizottság politikai offenzívát indított a felkelés katonai leveréséért. A Katonai Bizottság (különösen Czinege és Hazai Jenő) október 28-án szembefordult a pártvezetéssel és katonai diktatúra tervét dolgozta ki. A tervezett puccs célja a teljes politikai vezetés és a központi pártapparátus félreállítása volt. A Központi Vezetőség október 26-i ülésén Apró kijelentette: "árulás folyik és az árulók az Akadémia utcai székházban székelnek". 1956. október 28-án az ekkor felállított Elnökség tagja lett. 1956. október 30 -án kimaradt az új párt vezetéséből. 1956. október 31-én "a kabinet első ülésére Nagy Imre meghívott, mert a hozzám tartozó terület számos kérdését próbálták tárgyalni. Alig helyezkedtünk el, Tildy Zoltán szót kért és azt mondta, ellenzi, hogy Apró Antal tagja legyen a kabinetnek. Erre én otthagytam őket. [...] November 1-én [...] Andropov üzent, hogy várjam meg. Annyit mondott: vigyázzon, el ne fogják! Másnap este egy megbeszélt találkozón elmentünk Tökölre, onnan Szolnokra."
"Elköszöntem Nagy Imrétől [...] A nagykövettel az ajtóban találkoztam. Tolmácsa arra kért, hogy várjam meg Andropov elvtársat, sürgősen beszélni akar velem[....] Tíz percet sem kellett várni a szovjet nagykövetre, a folyosóra együtt mentünk ki. A tolmács elmondta, hogy Mikoján és Hruscsov elvtárs érdeklődött utánam is, hogy hol vagyok. 'A többi magyar elvtárs már biztonságban van. Vigyázzon, hogy Nagy Imre emberei el ne fogják. Nógrádi elvtárs majd keresni fogja - mondotta Andropov -, és mindenről tájékoztatja. Készüljön fel arra, hogy esetleg el kell hagynia Budapestet.' [...]
A tanácsi osztályról jött hozzám az egyik elvtársnő azzal, hogy sürgősen keres Kiss Károly elvtárs. [...] Kiss elvtárs elmondta, hogy beszélt Nógrádi Sándorral: 2-án a Falk Miksa utcában (ha emlékezetem nem csal) este kilenc (vagy tíz) órakor lesz a találkozó. Közölte, hogy várhatóan kik lesznek még ott, és hogy egy szovjet páncélozott teherkocsi visz bennünket vidékre. [...] A megbeszélt helyen este találkoztunk: Marosán György, Kiss Károly, Nógrádi Sándor és más elvtársak, valamint én a családommal."
1956. november 4-ről
Részt vett ezután Szolnokon az új vezetés kialakításában. Kiss mellett ő volt a restauráció fő híve a felső vezetésben. 1956. november 4-én tagja lett Kádár kormányának, és a novemberben megszervezett Ideiglenes Intéző Bizottságnak, majd a Politikai Bizottságnak. 1956. november 12-én a kormány tagjaként megbízták az iparügyek vezetésével. 1956-tól a kormány Gazdasági Bizottságának vezetője. 1957. május 9 -én felmentették az iparügyek vezetése alól és kinevezték a Minisztertanács elnökhelyettesévé. 1957. október 21-én korábbi tisztségeit érintetlenül hagyva megerősítették a HNF OT elnöki megbízatását; e tisztéből 1958. január 25-én hívták vissza. 1958. január 28-án a Minisztertanács első elnökhelyettese lett.
1961. április 6-án a kormány Gazdasági Bizottságának éléről a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának élére került, és Magyarország állandó KGST-képviselője lett. 1961. szeptember 13 -án megszüntették a Minisztertanács első elnökhelyetteseinek intézményét, ettől kezdve ismét a Minisztertanács elnökhelyettese. Magyar részről ő írta alá többek között a Barátság I. kőolajvezeték megépítésének, az atomerőmű-program megvalósításának szerződését, a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezményt.
1971. május 12-én felmentették, és az Országgyűlés elnökévé választották. 1976-ban a Magyar-szovjet Baráti Társaság elnöke lett. 1978. január 5-én ő vette át Cyrius Vance amerikai külügyminisztertől a magyar koronát. A XII. kongresszuson (1980) kimaradt a Politikai Bizottságból, de a PB által kijelölt országgyűlési pártbizottság tagja lett. 1984. december 19 -ig volt az Országgyűlés elnöke. Az országos pártértekezleten (1988. május) kimaradt a KB-ból. 1989. március 8-án lemondott országgyűlési képviselői mandátumáról.
További források
Kommunizmuskutató Intézet
1913. február 8-án született Szegeden, egy 19 éves szakácsnő, Apró Piroska tövénytelen gyermekeként. Édesanyja egy ideig egyedül nevelte, anyagi nehézségeik miatt azonban a kisfiú hamarosan egy makói állami menhelyre került, ahol egy ideig együtt nevelkedett József Attilával. Hat elemi iskolai osztályt végzett, majd szobafestő szakmát tanult.
A kommunizmus eszméivel festőmestere ismertette meg, akinél segédként dolgozott a csanádi megyeszékhelyen. Később Budapestre ment, ahol építőmunkásnak állt. 17 évesen, 1930-ban belépett a Magyarországi Építőipari Munkások Országos Szövetségébe (MÉMOSZ), 1931-ben pedig az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1933-ban letartóztatták. A vád szerint illegális kommunista tevékenységet folytatott. Büntetése egy részét a szegedi Csillagbörtönben töltötte. Részt vett az építőmunkások 1935-ös nagy bérsztrájkjának szervezésében, 1938-ban tagja lett a MÉMOSZ országos vezetőségének. A korszak végéig illegális politikai tevékenység miatt összesen hétszer internálták vagy zárták börtönbe. 1942-ben egy cellában raboskodott Schönherz Zoltánnal. 1943 nyarán tagja lett a nevet váltott, de továbbra is illegálisan szervezkedő kommunista Pártnak (Békepárt), amely 1944 szeptemberétől Kommunista Párt néven működött. Apró ekkor lett a csekély létszámú párt ekkor már 8 tagú Központi Bizottságának (KB) tagja – rövid megszakítással 44 évig maradt tagja a testületnek, nála hosszabb ideig csaj Kádár János volt tagja a KB-nak.
1944 decemberében, pártja megbízásából, átjutott a fronton, és felvette a kapcsolatot a Moszkvából hazatért emigráns magyar kommunista vezetőkkel. Tagja lett az általuk újjászervezett Magyar Kommunista Pártnak (MKP), s tagja maradt a párt új vezető szervének, a Központi Vezetőségnek (KV).
1945 januárjától mint vezető kommunista funkcionárius a szovjet érdekek feltétel nélküli magyarországi kiszolgálója lett. Nem akadályozta meg egykori megmentője, Tüdős Klára kitelepítését, annak ellenére, hogy Tüdős 1944-ben Aprót és feleségét (Kovách Klárát 1938-ben vette feleségül) élete kockáztatásával saját villájában bújtatta.
Az MKP az első időkben szakszervezeti vonalon foglalkoztatta; a gyakorlatilag tagság nélküli pártnak elsősorban természetes osztálybázisát, a nagyüzemi munkásságot kellett maga mellé állítania, de legalább ennyire fontosnak tartották a szakszervezeti mozgalmak feletti ellenőrzés megszerzését. 1945-ben a párt Központi Vezetősége Szakszervezeti Osztályának vezetője lett, 1948-ban pedig kinevezték a munkások szakszervezeti tevékenysége felett állampárti kontrollt gyakorló Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkárává.
Rákosi Mátyás támogatójaként részese volt a korszak belső pártharcainak, de rá is sor került: a Rákosi-féle szűk pártvezetés „szindikalizmussal”, azaz a szakszervezeti mozgalom szerepének túlhangsúlyozásával vádolta meg és eltávolíttatta a SZOT éléről. Karrierje azonban nem tört meg, felfelé buktatták: 1952-ben rövid ideig ő töltötte be az építőanyag-ipari miniszteri posztot; tárcájának a Rákosi-korszak erőltetett iparosítása során megvalósuló nagy építkezések miatt volt különös fontossága. 1954‑ben, amikor nagy nehezen megkezdődött a törvénysértő koncepciós perek felülvizsgálata, a párt részéről ezt felügyelő Rehabilitációs Bizottság élére került. Olyan ember irányította a rehabilitációt, aki korábban maga is részt vett a törvénytelenségek elkövetésében.
A Rákosi-korszak többi kommunista vezetőjéhez hasonlóan, szerette a luxust: Buda egyik legelegánsabb részére költözött, a Rózsadomb egyik hatalmas villájába, amelyet korábban egy zsidó nagyiparostól vettek el. Közvetlen szomszédja egy 1956-os vérbíró, Jahner-Bakos Mihály, és Kádár János volt.
1956 nyarán a hivatalos politika társadalmi támogatottságának növelésével foglalkozó és ennek érdekében a különböző társadalmi csoportokat összefogó Hazafias Népfront (HNF) Országos Tanácsának elnöke lett. Október 6‑án beszédet mondott Rajk László és társai újratemetésén, ahol így fogadkozott: „Elvtársaink sírja előtt valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek.” Vagyis nem tett ígéretet a jogtalanságok felszámolására, csak arra, hogy kommunista párttársainak már nem kell üldöztetéstől tartaniok.
A forradalom idején, október 25-től ő vezette a párt Központi Vezetőségének Katonai Bizottságát, amely a fegyveres harccal összefüggő kérdésekben teljhatalmat jelentett és a forradalom leverésének legfőbb eszközévé vált. Ezért őt is személyes felelősség terheli a Katonai Bizottság által kezdeményezettt tömeggyilkosságokban. A Katonai Bizottság mellett tagja volt a párt legfontosabb döntéshozó szerveinek: a Politikai Bizottság helyén létrejövő Direktóriumnak, majd az Elnökségnek is. Nagy Imre kormányában a Minisztertanács elnökhelyettese és építésügyi miniszter volt.
November 2-án a tököli szovjet parancsnokságra menekült. Innen Szolnokra vitték, ahol iparügyi miniszterként tagja lett a kommunista uralmat szovjetek csapatok segítségével visszaállító Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak (MFMPK). Bekerült az MDP helyett létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) legfőbb irányító szervébe, az Ideiglenes Intéző Bizottságba is, amely felelős a forradalom utáni megtorlás irányításáért és a Nagy Imre ellen folytatott per előkészítéséért. A Rákosi-korszakban megszerzett hatalmát 1956 után, Kádár János uralma alatt sem vesztette el. Vezető pozícióját konfliktusok nélkül sikerült átmentenie. Jól jelzi ezt a korabeli pesti közbeszéd szófordulata: „Az ország élén Kádár Apró Dögei”, ami Kádár János mellett Apró Antal és Dögei Imre forradalom utáni szerepére utalt.
1957 májusában a Kádár vezette MFMPK elnökhelyettese lett. 1958. június 17-én ő jelentette be a Parlamentben Nagy Imre és társai kivégzését, amelyet „a nép jogos elégtételének, az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezett. A kormány Gazdasági Bizottságának vezetőjeként 1959-ben aláírta a Barátság kőolajvezeték építéséről szóló magyar–szovjet–csehszlovák államközi egyezményt, 1966-ban pedig a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának irányítójaként a paksi atomerőmű építéséről szóló megállapodást.
1971-ben ugyan kormányzati funkciói alól felmentették, de ezzel egyidejűleg őt tették meg az Országgyűlés elnökévé. E minőségében 1978. január 6-án ő vette át az Egyesült Államok külügyminiszterétől a második világháborút követően az amerikai hadsereg birtokába került Szent Koronát.
Párton belüli befolyása a Kádár-korszak utolsó évtizedében folyamatosan csökkent, amit jól jelzett, hogy a MSZMP 1980-as XII. kongresszusán már kimaradt a Politikai Bizottságból, amelynek rövid megszakítással 1946 óta folyamatosan tagja volt. 1984-ben, saját kérésére, felmentették az Országgyűlés elnöki tisztségéből, 1988 májusában pedig, 44 év után először, a párt Központi Bizottságából is kimaradt. Egy évvel később lemondott képviselői mandátumáról, majd idős korára hivatkozva felmentését kérte a Magyar–Szovjet Baráti Társaság élén közel húsz éve „társadalmi munkában” ellátott elnöki feladatai alól. Ezt követően végleg visszavonult a politikától.
1994. december 9-én halt meg Budapesten. Temetésére nem a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában, hanem a budai polgárság kedvelt temetkezési helyén, a Farkasréti temetőben került sor.
Családjának politikai befolyása a rendszerváltoztatás után is megmaradt. Lánya, Apró Piroska 1988-tól 1990‑ig kereskedelmi miniszterhelyettes volt, majd 1994-ben Horn Gyula miniszterelnök kabinetirodájának vezetője lett. Igazgatótanácsi elnökként részt vett a Magyar Hitelbank privatizációjában, és kapcsolatai révén vejének, Gyurcsány Ferencnek is segített több egykori állami cég felvásárlásában. Apró Antal unokája, Dobrev Klára, Medgyessy Péter miniszterelnök kabinetfőnöke, majd a Miniszterelnöki Hivatal nemzeti fejlesztésekkel és európai uniós támogatásokkal foglalkozó hivatalának elnökhelyettese lett. Tisztségéről azért mondott le, mert ő volt a miniszterelnöki székben Medgyessy Pétert váltó Gyurcsány Ferenc felesége. A család mai napig abban az Apró Antal által használatba vett rózsadombi villában lakik, amelyet Dobrev Klárának a kilencvenes évek közepén igen kedvező feltételekkel sikerült megvásárolnia.
Életút, tisztségek:
1930: A Magyarországi Építőipari Munkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) tagja.
1931-től a Kommunisták Magyarországi Pártja, 1943 nyarától a Békepárt, 1944. szeptembertől a Kommunista Párt, 1944. októbertől a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja, 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.
1938: A MÉMOSZ Központi Vezetőségének tagja.
1944. szeptember – 1945. február 23. A Kommunista Párt (1944. október 8-tól MKP) Központi Bizottságának (KB) tagja.
1945. január 22. – 1945. február: Az MKP Központi Vezetősége (KV) Szakszervezeti Osztályának vezetője.
1945. február 23. – 1948. június 14. Az MKP KV tagja.
1945. február 25. – 1945. március 23. Az MKP KV Tömegszervezetek Osztályának vezetője.
1945. április 2. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.
1945. április 13. – 1948. augusztus 7. Az MKP (1948. június 14-től: MDP) KV Szakszervezeti Osztályának vezetője.
1945. november 29. – 1989. március 8. Nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő.
1946. május 17. – 1946. október 1. Az MKP Politikai Bizottságának (PB) póttagja.
1946. október 1. – 1948. június 14. Az MKP PB tagja.
1948. június 14. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.
1948. június 14. – 1953. június 27. Az MDP KV PB tagja.
1948. augusztus 7. – 1952. január 5. A Szakszervezeti Tanács (Szaktanács, 1948. október 20-tól Szakszervezetek Országos Tanácsa) főtitkára.
1949. augusztus 3. – 1952. január 5. Az Elnöki Tanács tagja.
1952. január 5. – 1953. július 4. Építőanyag-ipari miniszter.
1953. július 3. – 1953. november 18. Az Elnöki Tanács tagja.
1953. július 4. – 1953. november 18. Az építésügyi miniszter első helyettese.
1953. október 31. – 1956. október 28. Az MDP PB tagja.
1953. november 18. – 1956. október 31. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1954. május 19. – 1956. október: A koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával megbízott Rehabilitációs Bizottság tagja, majd vezetője.
1956. június 16. – 1958. január 25. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke.
1956. október 25. – 1956. november 1. Az MDP KV Katonai Bizottságának vezetője.
1956. október 26. – 1956. október 28. Az MDP Direktóriumának (Rendkívüli Bizottságának) tagja.
1956. október 26. – 1956. október 31. Építésügyi miniszter.
1956. október 28. – 1956. október 31. Az MDP Elnökségének tagja.
1956. november 4. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány tagja.
1956. november 7. – 1957. június 29. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja.
1956. november 10. – 1957. június 29. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának tagja.
1956. november 12. – 1957. május 9. A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak az iparügyek vezetésével megbízott tagja.
1956. november 19. – 1961. április: A kormány Gazdasági Bizottságának vezetője.
1957. május 9. – 1958. január 28. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1957. június 29. – 1988. május 22. Az MSZMP KB tagja.
1957. június 29. – 1980. március 27. Az MSZMP PB tagja.
1958. január 28. – 1961. szeptember 13. A Minisztertanács első elnökhelyettese.
1961. április – 1971. május 12. A Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának vezetője.
1961. szeptember 13. – 1971. május 12. A Minisztertanács elnökhelyettese.
1971. május 12. – 1984. december 19. Az Országgyűlés elnöke.
1971. november 23. – 1989. november 24. A Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke.
