Életrajzok

Kommunizmuskutató Intézet

1902. június 22-én született Budapesten kispolgári családban. Már kamaszkorában érdeklődött a baloldali eszmék iránt, s rendszeresen részt vett a progresszív nézeteket népszerűsítő Galilei Kör előadásain és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt munkásgyűlésein. Az első világháború végén, 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP), illetőleg a párt ifjúsági szervezetébe, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe.

A Tanácsköztársaság bukása után, 1920-ban leérettségizett, de korábbi politikai tevékenysége miatt nem tudott továbbtanulni. Ezt követően az osztrák fővárosba emigrált, és beiratkozott a Bécsi Tudományegyetemre, ahol történelmet tanult. Egyetemi tanulmányai mellett részt vett pártja emigrációs tevékenységében. 1921-ben illegális pártmunkára visszatért Magyarországra; a magyar hatóságok hamarosan elfogták és statáriális bíróság elé állították, amely a korszakban törvényellenesnek számító kommunista tevékenység miatt tizenöt év fegyházra ítélte.

Egy évvel később a magyar–szovjet fogolycsere keretében kiengedték a börtönből, és a Szovjetunióba távozott. Moszkvában telepedett le, ahol befejezte felsőfokú tanulmányait. Ezt követően főiskolai oktatóként, majd a Moszkvai Állami Egyetem docenseként tanított. A második világháború alatt, 1942 elejétől a KMP pártiskoláján oktatta a nemzetközi munkásmozgalom történetét; az 1943-as doni áttörés után szovjet hadifogságba esett magyar katonák számára a kommunista ideológiáról tartott szemináriumokat egy antifasiszta hadifogoly-iskolában. Utóbb az iskola igazgatójává is kinevezték.

A szovjet csapatok Magyarországra való benyomulását követően hazatért, hogy részt vegyen a Magyar Kommunista Párt (MKP) munkájában. Tagja lett a szovjet hadsereg által megszállt területekről összehívott Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd a következő évtől a választott Nemzetgyűlésnek is. 1946-ban póttaggá választották a kommunista párt egyik irányító testületében, a Központi Vezetőségben (KV). Emellett kinevezték az MKP debreceni, majd központi pártiskolájának tanárává, később a központi pártiskola vezetőjévé.

A kommunista párt totális hatalomátvétele (1948. június) után tudományos és pártkarrierje újabb lendületet vett. Teljes jogú tagja lett a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének. Ugyanebben az évben kinevezték a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem tanárává, a következő évben pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora lett. A kommunista ideológiát mindenben kiszolgáló történettudományi tevékenységét, a szakma „polgári” nagyjainak félreállításában játszott szerepét Kossuth-díjjal, illetőleg a Magyar Történelmi Társulat igazgatói címével ismerték el. Emellett bekerült a köztársasági elnöki jogokat gyakorló kollektív államfői testületbe, az Elnöki Tanácsba is. Egy évvel később addigi pozíciói mellé további tisztségeket kapott: kinevezték tanszékvezetőnek, valamint őt állították az Országos Béketanács élére, és – a magyar nők közül elsőként – beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé is. 1953-tól az oktatásügyi miniszter első helyetteseként, majd egy évvel később az MDP KV Kulturális Osztályának vezetőjeként újabb jelentős irányító pozíciókhoz jutott: utóbbi tisztségében a „kultúrpápa” Révai József jobbkezének számított.  

Történészként fő kutatási területe a reformkor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc története volt. Történelemfelfogására jellemző volt az erős marxista-leninista szemlélet, az egyházellenesség, és a régebbi korok eseményeinek aktualizálása, sokszor akár a források figyelmen kívül hagyása árán is. Az, hogy Görgei Artúr tábornok máig árulóként él a magyarok többségének tudatában, főleg az ő munkásságának tudható be. Döntő szava volt a történész szakma és a tudomány kérdéseiben; nem véletlen, hogy kollégája, az ekkor éppen félreállított Kosáry Domokos, a szakma diktátornőjének nevezte. Művei a (vulgár)materialista történelemszemléletet és a marxista internacionalizmust képviselik. A 19. és 20. századi magyar történelmi sorsfordulókat sematikusan, itt-ott a Révai-féle „nemzeti” kommunista perspektívából szemlélte. A tudományon kívül az 1950-es évek kulturális életének több más területét ugyancsak ő felügyelte, így beleszólt az irodalmi élet, a könyvkiadás, a tankönyvek és a sajtóélet számos kérdésébe is. 

Férje, Berei Andor 1948 és 1956 között ugyancsak az MDP KV tagja, emellett a külügyminiszter első helyettese, majd az Országos Tervhivatal főtitkára volt. Lányuk, Berei Vera annak a kegyetlenségéről híres ÁVH-s tisztnek, Farkas Vladimirnek volt a felesége, akinek az apja a Rákosi-korszak teljhatalmú honvédelmi minisztere, Farkas Mihály volt.

Andics karrierjében Nagy Imre 1953-as kormányalakítása sem jelentett törést, mivel nézeteit hamar az új politikai irány szolgálatába állította. Nagy Imre 1955-ös leváltásának idején viszont már újra a Rákosi-féle vezetés mellett sorakozott fel, olyannyira, hogy az MDP KV Kulturális Osztálya vezetőjeként a Magyar Írók Szövetségének a rendszer reformját követelő szárnyát is meghátrálásra késztette.

1956. november 2-án razziázó nemzetőrök lakóhelyén, a II. kerületi Orsó utcai villában, férjével együtt letartóztatták. Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány, mivel mindketten szovjet–magyar kettős állampolgárok voltak, átadta őket a szovjet nagykövetségnek.

A forradalom leverését követően a bevonuló szovjet csapatok segítségével felállt új kormány vezetője, Kádár János Andicsot és férjét bízta meg a Szolnokon kialakított tájékoztatási központ rádiójának, valamint a párt lapjának, a Szabad Népnek az irányításával. Mivel azonban az adásokat és az újságot nem az új kormány szándékai szerint szerkesztették, hamarosan leváltották őket. Ezt követően a csúfosan megbukott rákosista politikát még mindig támogatni igyekvő házaspár kényszerűn a Szovjetunióba távozott; Andics Erzsébet Moszkvában tudományos kutatóként helyezkedett el.

Annak ellenére, hogy külföldön való kényszertartózkodásuk alatt, 1957 tavaszán tagságot nyertek a korábbi MDP-ből létrejött Magyar Szocialista Munkáspártban (MSZMP), az új pártvezetés az előző korszak bukott politikusai közé sorolta, és minden tisztségüktől megfosztotta őket. Ez a döntés politikai pályájuknak ugyan véget vetett, ám szakmai karrierjüket nem érintette.

Miután 1958-ban engedélyt kaptak a hazatérésre, Andics előbb két évig a Magyar Tudományos Akadémia kutatója lett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanszékvezető egyetemi tanári állását is visszakapta.

1974-ben ment nyugdíjba. 1986. április 2-án halt meg a fővárosban. Temetésére a Kerepesi temetőben, a kommunista vezetés által kiemelkedőnek tartott munkásmozgalmi személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Panteonban került sor.

 

Életút, tisztségek:

1919-től a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), 1956. novembertől a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagja.

1919: A Kommunista Ifjúmunkások Országos Szövetségének tagja.

1923: Diplomát szerez a moszkvai Nyugati Népek Egyetemén.

1928–1931: Tudományos kutató a Szovjetunióban.

1930–1937: Főiskolai oktató a Szovjetunióban.

1937–1941: A Moszkvai Lomonoszov Állami Egyetem docense.

1940: Kandidátusi fokozatot szerez.

1942: A kusnarenkovói pártiskola tanára.

1943–1944: A krasznogorszki antifasiszta iskola oktatója, majd vezetője.

1945. december 21. – 1945. november 29. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja.

1945. november 29. – 1957. május 9. Nemzetgyűlési (1947. szeptember 16-tól országgyűlési) képviselő.

1946–1953: Az MKP, 1948. június 14-től az MDP debreceni, majd budapesti pártiskolájának oktatója, utóbb a budapesti pártiskola helyettes vezetője, végül vezetője.

1946. október 1. – 1948. június 15. Az MKP Központi Vezetőségének (KV) póttagja.

1948. szeptember 15. – 1950: A Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem nyilvános rendes tanára.

1948–1956: A Századok című folyóirat főszerkesztője.

1948. június 12. – 1956. október 28. Az MDP KV tagja.

1949. március 15. Megkapja a Kossuth-díj II. fokozatát.

1949: Megszerzi a történettudományok doktora tudományos fokozatot.

1949. október 31. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagja.

1949. augusztus 23. – 1957. május 9. Az Elnöki Tanács tagja.

1949. március – 1958: A Magyar Történelmi Társulat elnöke.

1949. november 25. – 1950. szeptember: A Pázmány Péter Tudományegyetem nyilvános rendes tanára.

1950. szeptember 17. – 1956. november: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) tanszékvezető egyetemi tanára.

1950. május 13. – 1950. november 6. A „Megvédjük a Békét” Mozgalom Országos Tanácsának elnöke.

1950. november 6. – 1951. január 17. Az Országos Béketanács Elnökségének tagja. 

1951. január 17. – 1956. október: Az Országos Béketanács elnöke.

1950. december 2. Az MTA rendes tagja.

1953. február 13. – 1955: Az oktatásügyi miniszter első helyettese.

1954. december – 1956. október 28. Az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályának vezetője.

1956. november 5. – 1956. november 11. Férjével, Berei Andorral a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tájékoztatási csoportjának vezetője, a Szabad Nép szerkesztője.

1956. november 15. – 1958. május: A Szovjetunióban tudományos kutató.

1958. május – 1960. július: Az MTA Történettudományi Intézetének kutatója.

1960. július – 1974. június: Az ELTE Bölcsészettudományi Karán az Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék vezetője.

1972. június 27. Megkapja a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést.

1975. április 4. Megkapja a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozata kitüntetést.